10. rész

Másnap boldogan, bár kissé félve indulok el az iskolába, hisz tudom, hogy megbüntetnek minket. Mikor beérek, JongHoon már benn van, viszont köszönni sincs időm, az osztályfőnök rögtön magához hívat minket.
- Ha szabad megkérdeznem, és már pedig szabad, akkor miért léptettek le tegnap?
- Az én hibám. - vágja rá JongHoon. - Elrángattam.
- Nem igaz. Én hibáztam, enyém a felelősség.
- Mi a... Tanárnő, ő tényleg nem csinált semmit.
- Szerintem ezt a vitát később játsszátok le egymás között, nélkülem. Úgyis mindketten megkapjátok a büntetést.
- De SaRang nem tett semmit...
Motyogja JongHoon az orra alatt.
- Nem érdekel, ki mit csinált vagy mit nem. Egész nap oldhatjátok a matek feladatokat, ennyi. Nyomás be az osztályotok mellett lévő terembe, ott lesztek egész álló nap!
Csak tesszük, amit mond, szó nélkül megyünk be a terembe, ahová a tanárnő is jön velünk.
Egymás mellé ülünk le, de nem szól érte semmit.
- Mindjárt hozom a feladatokat, addig maradjatok nyugton.
Megy ki, s JongHoon rögtön felém fordul.
- Sajnálom..
Mondja alig érthetően.
- Nincs semmi baj.
Mosolygok rá.
- Gyönyörű.
Mosolyog ő is.
- Micsoda?
- A mosolyod.
Akaratomon kívül még jobban mosolyogni kezdek, viszont ez nem tart sokáig, mivel megérkeznek a feladatok.
Fogalmam sincs, hány oldal lehet, de nekilátok, miközben JongHoonnal magunkra hagynak minket.
Körülbelül a hatodik lapnál tartok, amikor ötletem sincs, mit kéne csinálni, s azt se tudom, mióta csinálom, jobb kezemmel fejemet kezdem támasztani, a balt pedig egyszerűen csak a lapra teszem, mire JongHoon  rárakja az ő kezét.
- Elfáradtál? Vagy ráuntál?
- Csak nem tudok dolgozni, mert a kezed a kezemen van..
Mondom, bár mindketten tudjuk,hogy nem igaz.
- Az osztályfőnöknek miért mondtad, hogy nem az én hibám? Hiszen tényleg én akartam, nem te.
- Nem ellenkeztem.
Tudom, hogy ez nem így van, de nem tudok mit mondani. Nem akartam, hogy megint ő legyen a rossz.
- Oh, dehogynem. Nagyon is ellenkeztél.
- Oké, jogos. Viszont mindenkinek egyszerűbb lett volna, ha rám kenjük az egészet.
- Nem lett volna az. Meg akarlak védeni.
Ujjainkat összekulcsolom, s fejemet a kezemből áthelyezem a vállára.
- Fogadjunk, JongHoon.
Mondom somolyogva.
- Miben?
- Gyanítom, hogy még el se kezdted a feladatokat. Fogadjunk, hogy legfeljebb a harmadik feladatig bírod.
- És mi a tét?
- Mi legyen?
Kérdezem.
- Aki nyer,azt meg kell lepnie a másiknak.
- Rendben. Hajrá!
Elkezdi oldani a feladatokat, s én próbálom folytatni azt, amit félbehagytam.
- Oh, ez területszámítás!
Örül meg neki JongHoon.
- Szereted?
- Nem, csak mostanában vettem egy házat ezért szükségem volt rá.
- De hát minek vettél házat?
- Egy öreg takarítónőnek.
Ahogy kimondja, látszik, hogy nem akarta, hogy nem kellett volna. Kiborulok, szinte száz százalékig biztos vagyok abban, hogy JiWonról beszél.
- Ha JiWon a neve?
Kérdezem, miután egy nagyot nyelek.
- Igen, de ne érts félre.
Mély levegőt veszek.
- JiWon nem öreg.
- Tudom, bocsánat... SaRang, haragszol rám?
- Tudod, nem értelek. Miért  vettél neki házat?
- Miattad. Fizettem neked, hogy először dolgozzon az árvaházba, majd a házba, amit vettem költözzetek be.
- És minden egyes szaváért is fizettél? A szeretetéért?
- SaRang, erről szó sincs.
- Magyarázd el! Az egészet, elejétől a végéig!
Nem értem, mit érzek, valahol hálás vagyok,viszont valahol mérges, s inkább a düh látszik. Egyszerűen csak sírni lenne kedvem.
- Találtam egy takarítónőt, beszerveztem, hogy körülötted legyen, s megkedveld. Vagyis ő igazából az apukám ismerőse. Vettem egy házat, és szóltam JiWonnak, hogy költözhettek, s adtam neki még egy kis pénzt, ezért lett hirtelen olyan gazdag. De az ő szavaiért nem fizettem, abban pedig biztos voltam, hogy szeretni fog.
- Esetleg még valami, ami nem igazi, csak a te pénzed?
- Hát, ha már itt tartunk, JooHeon sem véletlenül van itt. - látszik rajta, hogy nem akarja mind ezt, ahogy az is, hogy tényleg mindent el szeretne mondani, méghozzá egy levegővel. - Fizettem neki, hogy legyen a barátod és azért, hogy ha vannak érzéseid vannak felém, ami nem gyűlölet, akkor azt szedje ki belőled, hozza elő.
Hiába akart jót, nem fér a fejembe, hogy igazából nem szeret senki. Mindenkinek csak a pénz kellett.
- Miért?
JongHoon vesz egy pillantást a feladatlapról, majd megfogja a kezem, s szemembe néz.
- Mert szeretlek. Tudod, hogy nem szeretek veszíteni. Tudnom kellett, hogy szeretsz, s úgy gondoltam, ha nem is szeretsz, akkor is élj jobb körülmények között. Figyelj, JiWon és JooHeon is szeret, nem csak a pénz miatt. Idősebbek és érettebbek is. Bár JiWon korával tisztában vagy, JooHeonéval nem. Jó, nem olyan idős, viszont semmi keresni valója nincs az osztályunkba, 22 éves. Ő JiWon ismerőse, és ő mondta, hogy őt kérjem meg. Nézd, én nem szeretném, hogy haragudj rám, s ahogy látom, a fogadást is te nyerted.
Nem mondok semmit, csendben kihúzom a kézfejemet az övéből,megfogom a lapokat és átülök egy másik padhoz.
- SaRang, szeretlek.
Mondja, de nem válaszolok.

9.rész

Egy ideig még élvezem a csókot, de aztán olyan érthetetlenné válik minden. Hátrafelé kezdek lépkedni, de JongHoon nem enged el. Az egyik lépésem végén az úttestre érkezünk, de szerencsére JongHoon gyorsan észbe kap, elengedi ajkaimat, fellép a járdára, s visszaránt engem is.
- Majdnem meghaltam miattad.
Motyogom, de közben önkéntelenül mosolygok.
- De élvezted, nem? - erre semmit sem mondok. Igaza van. - Szeretlek, Lee SaRang.
- Akkor miért bántasz folyton?
Kérdőjelezem meg.
- Én.. nem tudom. A véremben van..
Hirtelen a földet kezdi bámulni. Soha nem láttam még ilyennek.
- És el lehet onnan tüntetni?
- Remélem.
- Mi lett azzal, hogy enni megyünk?
- Előtte válaszolj valamire.
Nagyot nyelek.
- Mire?
- Szeretsz?
Hogy kérdezhet csak úgy ilyet? Hisz én is csak most jöttem rá...
-I...nem..szóval...én... Choi JongHoon, én szeretlek.
Az egész testem beleremeg abba, hogy ezt mondom, de hát ez az igazság.
- Úgy tudtam.
Rám néz ismét vigyorogva, megfogja a kezem, s elindul.
- Ugye most enni megyünk?
- Igen. Vagy várj. - megáll és én is megállok. Értetlen arccal bámulok rá.- Leszel a barátnőm, ugye? Ha visszautasítasz, nem megyünk enni!
- Nem utasítalak vissza.
- Éhes vagy?
Indul tovább kezemet fogva.
- Igen.
- Akkor ezért nem utasítottál vissza?
- Már mondtam, szeretlek.
- Olyan jó ezt hallani.
Vigyorog, mire én csak mosolygok egy aprót.
Nem sokkal később odaérünk az étteremhez.
- És... mit szeretne enni az én drága barátnőm, Lee SaRang?
- Az biztos, hogy nem a te nyáladzós mondataid.
- Ya, ne legyél már ilyen!
- Bűnhődést érdemelsz!
Vigyorgok gonoszan.
- Most miért vagy ilyen? És mi ez a mosoly? Bár, ha jobban megnézem...-hajol közelebb hozzám. - Tetszik. Nagyon tetszik ez a vigyor. Még, ha látom is benne az elrejtett kegyetlenséged.
- Legalább én elrejtem.
- Jó, gonosz vagyok, tudom. Sajnálom. De mit szeretnél enni?
- Pizzát?
Az étlapra nézve látom, hogy ez a legolcsóbb, ezért mondom ezt.
- Komolyan?
Mondja gúnyosan.
- Komolyan!
- Hát, jó, akkor együnk azt, de, hogy milyen ízű, azt már én választom.
- Persze, persze. Sosem tudsz alul maradni.
- Jajj, istenem..te.
- Gyerünk, válassz! Éhes vagyok...
Jonghoon választ is valamit. Esküszöm fogalmam sincs, milyen pizzát eszünk, de ízlik.
- Jonghoon, mégis milyen pizza ez?
- Minden van rajta. Sajnos nem tudom, mit szeretsz...ezért rakattam rá mindent.
- Finom. Viszont arra nem gondoltál, hogy allergiás vagyok?
- Huh? Az vagy..? Nem, nem vagy az. Érezhető volt a hanglejtésedből.
- Gyorsan vág az eszed...
- Tudom.
- És azt tudod, hogy egy öntelt idióta vagy?
- Örökre gonosz leszel velem?
- Inkább tűnök el örökre, mint hogy mindig gonosz legyek veled. Csak a mai napot bírd ki.
- Rendben...
Megeszük a pizzát, aztán Jonghoon fizet, majd kimegyünk.
- Haza kísérlek, rendben?
- Tényleg...-esik le.- Honnan tudod, hogy hol lakom?
- Mindent tudok.
Kacsint rám.
- Mi vagy te? Honnan tudod?
- Az árvaházban tudják, hová költöztél, s azt is, hogy a takarítóval...
- És neked mi közöd az árvaházhoz...?
- Csak megkérdeztem tőlük, hol laksz, aztán elmondtam Jooheonnak, ennyi.
- Nem versz át?
- Nem verlek.
Fogja meg a kezem, majd elindul, s én megyek mellette. A házig meg sem szólalunk.
- Jonghoon, köszönök mindent..
- Ez a legkevesebb. Főleg, hogy annyit bántottalak...
- Ah, igen. Bocsi, hogy gonosz voltam.
Mosolygok.
- Tényleg sajnálod? Nem úgy tűnsz. -puszilja meg a homlokomat. - Jó éjt! Álmodj velem!
- Aludj jól...
Motyogom, mire Jonghoon rám mosolyog, s el is megy.
A házba beérve csak úgy ömlenek belőlem a szavak JiWonnak a napomról.
- Megmondtam. Mondtam, hogy a szerelem vak.
- De tényleg az! Fokozatok nélkül.
Somolygok.
- Tudom jól. Menj, aludj. Már, ha tudsz most.
Bemegyek a szobámba, de nem bírom megállni, hogy ne hívjam fel Jooheont, még ha tudom is, hogy azt fogja mondani: én megmondtam. És így is lett.
- De Jooheon...nem gondolod, hogy ez lehetetlen? Biztos valami varázslat miatt vagyok szerelmes belé.
- Ne kételkedj az érzéseidbe, ne gondolkozz, csak szeress, ahogy a szíved akarja!
- Most ilyen bölcs vagy? Inkább alszom. Jó éjt.
- Jó éjt.
Lerakom a telefont, majd előveszem Jonghoon pulóverét, amit jó szorosan magamhoz húzok, s így alszom el. Jonghoon anyukájának a ruhájában.

8.rész

- Mégis hová megyünk?
Kérdezem kissé kiakadva. Nem mehetünk el csak úgy.
- Még gondolkozom.
- Min is? Egyszerűen csak vissza kéne mennünk! És engedj el!
Rángatni kezdem a kezem, de ő nem enged el, inkább megfogja a másikat is.
- Ya! Choi JongHoon, engedj el!
- Nem foglak.
Mosolyogva arcomba hajol, amitől zavarba jövök. Bár nem kéne, azt várom, hogy megcsókoljon, de nem teszi. Az egyik kezemet elengedi, így indul tovább, de a másik kezemet még mindig fogja, továbbra is húz maga után.
- Mondd már meg, hová megyünk.
Motyogom.
- Kérdezek valamit, oké?
- Nem, nem oké. Hová megyünk?
- Lefelé.
- És még én vagyok az idegesítő?
- Majd megtudod, hová megyünk. Ne legyél ilyen kíváncsi!
- Lehetetlen egy ember vagy.
Morgok az orrom alatt.
- Akkor kérdezek, jó?
- Jó, kérdezz.
- Szeretnél találkozni a vér szerinti szüleiddel?
Megtorpanok, s most JongHoon se ránt maga után, ő is megáll. Lesokkolok. Miért kérdez ilyeneket? Hisz én sem tudom, kik ők vagy, miért nem vagyok velük. Azt sem értem, ő honnan tudja. Soha nem éreztem magam még ilyen rosszul. Kezeim kicsit remegnek. Mélyeket lélegzek. Azt hiszem, itt helyben elájulok. Ahelyett, hogy eszméletemet veszteném, a könnyeim kezdenek hullani,amiket JongHoon letöröl, majd magához ölel.
- Hé, nyugi! Ez csak egy lehetőség, nem kell rögtön válaszolnod. Gyere, menjünk tovább!
Már nem vagyok olyan rosszul. Ismét megfogja a kezem, és tovább indul, én meg csak megyek utána.
Egyre jobban melegem van JongHoon pulóverében, de be kell vallanom, tetszik, hogy rajtam van, bár csak egy egyszerű kenguruzsebes pulcsi.
Kevés van, de az mind nagy, így szerencsére sok az árnyék.
Míg le nem érünk egyikünk sem szólal meg. viszont a hegylábánál JongHoon megszólal.
- Jól vagy?
 Csak csöndben  bólogatok.
Nem messze a hegytől én nyitom szóra a szám.
- Most már tudhatom, hová megyünk?
- Két helyre is.
- És mi az a két hely?
- Az már titok, de az elsőhöz már ide is értünk.
Állunk meg egy óriási, csicsás ház előtt. Mégis mit csinál velem ez a srác?
- Ugye nem itt laksz?
- De, és te most le fogsz zuhanyozni.
Elengedi a kezem, aztán kinyitja az ajtót. Elrohanhatnék, de nem teszem. Bemegyünk a házba. Minden egyes bútort a világ legdrágább márkája gyártott, a szemem kiég a dolgok fényességétől. Miután bezárja az ajtót, megfogja a kezem, s a fürdőszobához vezet. Csak a fürdőszoba fele akkora, mint a lakás, ahol élek. Az egész luxus termékekkel van tele, Irdatlan nagy kádjuk van, és vagy száz tusfürdőjük. Megint elengedi a kezem, majd levesz egy törölközőt és odaadja. Elzárja a kád lefolyóját, a vizet kezdi engedni.
- Gondolom, nem sokat fürödtél életedben, szóval most van rá lehetőséged.
- De...
Jó, hogy JongHoon félbeszakít, mivel fogalmam sincs, mit szeretnék mondani.
- Nincs de. Tessék, ezzel tudsz habot csinálni. -nyom egy flakont a kezembe. - kint leszek, ha kell valami.
- Köszönöm...
Motyogom, miközben kimegy.
Belerakom a vízbe azt a habosító dolgot, majd elzárom. Levetkőzöm, s beülök a kádba. De persze nem bírom ki, hogy ne feküdjek bele, így a hajam is vizes lesz. Miután kiélveztem a merülgetést, a habbal kezdtem játszani. Örülök, hogy JongHoon nem látja, mennyire élvezem ezt.
Körülbelül fél óra után kiszálltam, megtörölköztem, aztán visszavettem a koszos ruhámat. JongHoon pulóverévvel indultam el ki a fürdőből. Tényleg a fürdő mellett állt, egy női shorttal meg egy női felsővel a kezében.
- Itt a pulcsid...
Motyogom.
- Tartsd meg, és vedd fel ezeket!
Nyomja a kezembe az adag ruhát.
- Honnan vannak női ruháid? És honnan gondolod, hogy jók rám?
- Anyukámnak itt maradt néhány ruhája. Kissé bők lesznek, mivel csont sovány vagy, de mással nem lesz baj. Na, menj vissza, és öltözz át!
Tettem, amire kért, majd visszamentem.
- Jól nézel ki!
Mosolyog rám, s felmutatja a hüvelykujját.
- Köszönöm...
Megint zavarba jövök, de ő csak mosolyog, majd a kezembe nyom egy táskát is.
- Rakd bele a ruháid, a pulóveremmel együtt!
Ismét engedelmeskedem.
- Menjünk!
Az ajtó felé indul, én pedig követtem.
- De hová megyünk?
- Enni.
Amint kiérünk a házból és bezárja az ajtót, megfogja a kezem. El kellett volna rohannom, annyira kellemetlen ez a helyzet.
- Miért csinálod ezt?
- Majd rájössz.
- Szurkoltál, hogy leessek, mi?
-  Nem, igazból a fürdés nem volt tervben. Improvizáltam.
Felnevet, de én még mosolyogni se mosolygok.
- Kezdek félni tőled. Mit akarsz tőlem?
- A szereteted.
Nem hiszem el, hogy ezt mondja. Elém áll, újra mindkét kezemet fogja, s közelít felém, majd megcsókol.
Ebben a pillanatban jövök rá, hogy szeretem. Én tényleg szerelmes vagyok Choi JongHoonba, az életem megkeserítőjébe.

7.rész

- SaRang hozzád jött valaki!
Mondja JiWon.
- Igen? Ki?
Felültem, orrot fújok, majd megtörlöm az arcom, mire JooHeont pillantom meg.
- Szia.
Mondom halkan.
- Szia. Sírtál?
Ül le mellém az ágyamra.
- Nem, csak folyót akartam csinálni.
Húzom mosolyra a szám.
- Nem sikerült?
- Sajnos nem.
Rázom meg a fejem, s újra szomorú arcot vágok.
- Oh, az nagy kár!
Sóhajt egyet nagy színészi tehetségével, mire röhögnöm kell.
- De miért jöttél?
- Tulajdonképpen nem tudom. Csak látni szerettelek volna.
- És honnan tudod, hogy hol lakom?
- JongHoontól.
Döbbenet ül ki arcomon, és szívemben is érzem.
- JongHoontól?
- Aha.
Mondja, mintha ez tök normális volna.
- És ő honnan tudja, hol lakom?
- Arról már fogalmam sincs.
Nem sokkal később JooHeon elmegy, én pedig zuhanyzás után lefekszem aludni.
Másnap rövid gatyában megyek, mert dög meleg van és amúgy is túrázni megyünk.
Az egész túra tiszta unalom, végig hallgatunk egy csomó érdektelen dolgot, persze én végig JooHeonnal beszélgettek. A túra végén végre már csak az osztály marad, viszont körbe kell sétálnunk az egész hegyet. A csapat egyik része mindig feljebb van, mint a másik. Mi JooHeonnal a fentiek közzé tatozzunk, JongHoon meg a lentiek közzé.
Egy egyszerű félrelépés miatt sikerül legurulnom a hegyről.
- Jól vagy?
Kap el valaki, akit rögtön felismerek, JongHoon.
Értetlenül nézek rá. Mióta érdekli az őt?
- Mármint... hogy lehetsz ilyen béna?
Javítja ki magát.
- Sajnálom...
Motyogom.
- Minden rendben?
Áll meg mellettünk lihegve JooHeon, mire bólogatok.
- De hogy nézel te ki? Tiszta kosz...
Mondja JongHoon finnyásan.
- Az előbb gurultam a sárban. Érdekes lenne, ha tiszta lennék.
- Gyere velem!
Ragadja meg a kezem, és magával húz. JooHeon csak áll, s vigyorogva bámul minket.
JongHoon egy kis csapig ráncigál, ahol lemossa a lábamon meg a karomon lévő koszt. Megdobogtatja a szívem, hogy foglalkozik velem.
- A ruhád így is koszos marad, te kis ügyetlen...
- Nem baj, köszönöm.
- Nincs mit megköszönni, egyszerűen csak felvállalhatatlanul néztél ki, bár még most is.
- Nem is te lennél , ha nem mondanál valami gonoszat...
- De te így is szeretsz, nem?
- Se így, se másképp.
Csak egy önző mosolyt villant felém, majd a táskájában kezd turkálni, pár perc múlva egy pulóvert vesz ki belőle, felém nyújtja.
- Ezt vedd fel, és akkor nem látszik a gatyád sem.
Csak nézek rá értetlenül, összesen három kérdésem van, de egyiket se teszem fel neki:
1. Nem tudja, hány fok van?
2. Koszos lesz a pulóverje belülről, és én nem akarom kimosni. Tud erről?
3. Tényleg ennyire szégyell? Hisz legalább száz méterrel arrébb voltam tőle a túra során, bár most lemaradtunk vagy egy kilométert.
- Mi van? Nem tudod felvenni? Hát, jó.
Akaratom ellenére elkezdi rám adni a pulóvert.
- Le fognak szidni minket...
- Szerinted az engem mióta érdekel?
- Jogos...
Motyogom.
- Merre kell menni?
- Felfelé...?
- Mármint vissza a suli felé.ű
- Lefelé...?
- Te tényleg idegesítő vagy ám!
- Bocsánat.
- Gyere, menjünk!
- Nem mehetnénk inkább fel?
- Nem, mi lefelé megyünk.
Megfogja a kezem, és elindul lefelé. Hát, ezt nem hiszem el.

6.rész

- Azt hiszed, álmaidban a tiéd lehetek?
Amint felébred, tud valami frappáns megszólalást, abban a pillanatban, hogy kinyitja a szemét visszaváltozik azzá a szörnyeteggé, akit ismerek, a mindenki által imádott Choi JongHoonná.
- Nyitott szemmel sem kellesz, nemhogy csukottal.
- Bármilyen hazugságot mondhatsz, úgysem hiszem el. Belém szeretett az árvaházas lány.
Szavai a szívembe hasítanak, soha nem hívott így, és még igaza sincsen.
- Csak engedj, hagy írjam meg azt a szart...
Motyogom, miközben visszaülök.
Miután szólnak, hogy lejárt az idő, mindannyian visszamegyünk az osztályterembe, és végre a saját helyemen ülhetek, JooHeon mellett.
- Hogy ment?
Kérdezi JooHeon.
- Szerinted? Borzasztóan... Nektek?
- Nálunk minden rendben volt, de veletek mi történt? JongHoon mindenkivel sugdolózik gonoszan vigyorogva, neked meg rosszabb kedved van, mint eleve.
- Ránéztem, miközben aludt...
- És?
- Be kell vallanom, aranyos volt.
- Ezért vagytok ilyenek?
- Dehogy, pont akkor ébredt fel, amikor néztem, én pedig ijedtségből hátrahökkentem.
- Bővebben?
- Azt hiszi, szerelmes vagyok belé.
- És nincs igaza?
JooHeon kérdése teljesen felnyomja bennem a pumpát.
- Nincs! Már miért lenne?
- Ideges lettél a kérdéstől.
Idióta mosolyra húzza a száját, ami még jobban felidegesít.
- Mivel nincs igazad, ahogy nekik se.
- Csak az ő sértései bántanak, folyamatosan arról beszélsz, milyen ideges leszel tőle.
- Mivel utálom!
- Nem utálod, szereted, csak elnyomod magadban.
- Biztosan csak azért érdekel jobban, mert ő egyszer bocsánatot kért.
- Vagy szereted. Szerintem nekem van igazam.
Szerencsére bejön az osztályfőnök, aki mindenkit elcsitít, így nem kell válaszolnom.
- Holnap természetvédelmi túrára megyünk. -mondja.- Ismétlem, természetvédelmi, szóval itt végképp ne rongáljatok meg semmit!
- Szóval nem fogunk tanulni?
Üvölti be JongHoon.
- A természet védelméről fogtok tanulni. De ugyanúgy nyolcra itt legyen mindenki!
Helyeselünk, majd mindenkit elengednek haza.
Én először az árvaházba megyek, majd onnan Ha JiWonhoz, mert csak így találok oda. Mivel még nincs kulcsom csöngetnem kell, Jiwon rögtön ajtót nyit, én berohanok a szobámba, az ágyamra dőlök és sírni kezdek.
- Hé, SaRang! Mi a baj?
- Szerinted létezik, hogy szerelmes legyek JongHoonba?
- Persze, a szerelem vak.
- De ennyire?
- A vakságnak nincsenek fokozatai.
Mosolyog rám.
- Ne nyomd el az érzéseid.
Még egy utolsót mosolyog, majd kisétál a szobából a csengő hangjára.

5.rész

Nem bírom felfogni, hogy lett hirtelen ennyi pénze, és egy ilyen gyönyörű háza.
- Ha JiWon...
Motyogom pizsamában.
- Igen?
Mosolyog rám, de még rajta is meglátszik a fáradtság.
- Továbbra is takarítónő leszel?
- Igazából ezen még gondolkozom.
Mosolyog továbbra is. Esküszöm, hogy nem láttam még ilyen életerős nőt, de még férfit se.
- Értem. Jó éjt!
Halványan rámosolygok, majd ásítok egy nagyot.
- Jó éjt!
Nem hinném, hogy bármikor is abbahagyja a mosolygást, de nem bánnom.
Egész jól alszok, bár még szokni kell az új ágyat.
- Jó reggelt!
Somolyog JiWon, amikor a reggeli ébresztő után kimegyek a szobámból.
- Jó reggelt!
Dörzsölöm meg a szememet.
- Kérsz reggelit?
- Nem szoktam ilyenkor enni, köszönöm szépen.
- Oh...rendben.
Gyorsan elkészültem, aztán elindultam az iskolába, kivételesen úgy éreztem, hogy van otthonom, bár nem biztos, hogy haza találok, de az árvaháztól biztosan, így azt hiszem, onnan fogok hazamenni.
Az iskolában közlik, hogy mindenki egy külön teremben, a párjával az új társadalmi csoportos projekten fog dolgozni, vagyis én JongHoonnal fogok a gazdagokon dolgozni. Mivel Jooheon új, ezért őt berakják egy csoportba, de persze, hogy nem a miénkbe.
JongHoonnal bemegyünk a terembe, ahová beküldtek minket, majd én szólalok meg először.
- Azt hiszem, mindkettőnknek könnyebb lenne, ha csak pár oldalba összegezve leírnánk, mi ez.
- És szerinted pár oldal elég lesz? Idióta...
- Ha kitérünk a kisebb részletekre, akkor egész hosszú is lehet.
- Jó, akkor csináld ezt!
- Neked is dolgoznod kéne...
Motyogom.
- Nincs kedvem egy ilyen - végig mutat rajtam. - rosszul öltözött, ész nélküli, csúnya, ostoba senkivel dolgoznom!
- Úgy gondolod, én veled szeretnék dolgozni?
- Gondolom, a drága Jooheonkával szeretnék csókolgatni egymást. - mondja gúnyos hangnemben. - De neked van a legjobb dolgod az egész osztályból, hisz én vagyok párod.
Inkább nem reagálok semmit, és a teremben lévő gép segítségével elkezdem gyűjteni az információt, amikor eléggé sok mindent tudok, visszaülök, és írni kezdek, időközben JongHoon rádől a karomra, megpróbálok nem tudomást venni róla, de már öt perc múlva is nagyon megnehezíti az írást.
- JongHoon!
Szólok rá, de amikor felé fordulok, akkor látom, hogy alszik.
Az a pár fekete tincs, ami rajta van a szemhéjain, ahogy megemelkedik a teste, mikor levegőt vesz, majd megereszkedik, mikor kifújja. Igazából JongHoon egy gyönyörű férfi, de utálom, azért aki, még ha okkal is teszi. Olyan ártatlannak tűnik így, hogy alszik, de amikor felébred egy igaz vadállat.
Vajon mit álmodhat?
Egyre közelebb és közelebb hajolok hozzá.
Amikor felébred, kinyitja szemeit, én megrémülök, és hátrébb ugrok, amire ő csak beképzelt mosollyal válaszol.

4.rész

Jön egy új srác a suliba, csak abban tudok reménykedni, hogy ő más lesz, mint a többi, amire eléggé kicsi az esély.
Lee JooHeon a neve, úgy százhetvenhét centiméter lehet, öt centivel magasabb nálam, JongHoon talán egy centivel magasabb nála. Világosbarna, göndörkés tincsei vannak, ami tutira nem eredeti, fodrász csinálhatta, bár egészen passzol csillogó, barna szemeihez. Amikor mosolyog gödröcskék jelennek meg az arca két oldalán.
- Szia!
Ül le mellém JooHeon, mivel csak itt van hely.
- Szia...
Motyogtam.
- Baj, hogy ide ültem?
 - Ameddig nem piszkálsz, addig nem.
- Miért piszkálnálak?
- Mindegy.
Egész nap JooHeonnal vagyok, tényleg más, mint hittem. Egy rossz szava nincs felém, és még vissza is szól JongHoonnak. Talán tizenhét éves koromra lesz egy barátom. De lehet, hogy becsap, kihasznál, vagy nem sokára ő is bántani kezd majd csak úgy.
JongHoon egyre jobban piszkál a múltkori sírós eset óta, pedig még bocsánatot is kért, amit igazából magamban el is fogadtam, miután Ha JiWon elmondta, mi is a helyzet a családjával.
- Hé, SaRang!
Szól JongHoon, de nem fordulok felé.
- Hagyd már...
Mondja JooHeon.
- Hé, SaRang!
Ismétli meg JongHoon, ismét figyelmen kívül hagyom. JooHeon már szólna is, de a karja megrántásával jelzem, hogy ne törődjön vele.
- Lee SaRang!
Szól harmadjára is JongHoon.
- Mi van?
Nézek rá idegesen.
- Miből volt pénzed mosókapszulára? Vagy loptad?
Továbbra is borzasztóan fájnak a szavai, családi háttér ide vagy oda.
- Ki vagy te, hogy bárkit is lopással vádolj?
Egy napja sem ismerem JooHeont, de már látom, milyen, amikor nagyon dühös. Neki se lesz jó itt. Legalábbis, ha az én pártomat fogja...
- Choi JongHoon, és te, hogy hozzám szólj? Sőt, hogy rám merj nézni?
- Legalább lenne okod nagyra tartani magad, de szánalmas vagy.
Mondja JooHeon, majd visszafordul.
- Hányingerem lesz ettől a Choi JongHoontól. Hogy lehet ekkora seggfej?
- Ezt látta otthon.
Felelem.
-És? Téged nem zavar?
- Jobban, mint hinnéd.
- Miért nem szólsz vissza neki?
- Nem éri meg. Neked se kéne... de azért köszönöm.
Rámosolygok.
Az árvaházban  Ha JiWon rögtön leront, hogy beszéljünk négyszemközt.
- Mi a baj?
Kérdezem aggodalmasan. Ma különösen van öltözve, nagyon csinosan, egyáltalán nem a munkájához illően, haja is gyönyörű, ahogy ki van engedve, frissen van mosva.
- Örökbe fogadlak!
Vigyorog rám.
- Dehát...
- Tudom, mire gondolsz. De kaptam pénz valakitől, hogy fordítsam valami hasznosra, vagyis rád... már a papírok is el vannak intézve, csak pakoljunk!
Az egész olyan hirtelen ért. Lehetséges, hogy ez életem legjobb és egyben egyetlen jó napja?
- Rendben...
Motyogom.
- Nem örülsz?
- De, csak meglepődtem.
- Minden jó lesz!
Veregetett hátba.
Összepakoltunk, majd elmentünk a házába.
Még az állam is leesett.
Kitől kapott ennyi pénzt?

3.rész

Az árvaházba új takarítónő jött. Ugyanolyan kitaszított, mint amilyenek mind vagyunk.
A többi gyerek piszkálja, pedig ő már felnőtt.
Azt hittem, később jobb lesz, de ez is példa rá, hogy nem, semmi nem lesz jobb.
Odamegyek a takarítónőhöz.
- Ön is ki volt közösítve, ugye?
- Igen.
Rám mosolyog.
- Lee SaRang a nevem.
Kezet nyújtok.
- Ha Ji Won.
Kezet rázunk.Csak most figyelem meg jobba az arcát, szép. Hosszú egyenes barna haj, gyönyörű barna szem, apró gödröcskék. körülbelül harminchat éves lehet.Semmi csúnya nincs benne. Ha fele ilyen szép lehetnék...
- Hogy bírja elviselni?
Kérdezem.
- Mit?
- A folyamatos piszkálódást.
- Azért, mert tudom, hogy nem igaz.
- Mennyi időbe telet, míg erre rájött?
- Több tíz év.
- Értem.
Ha JiWon a mosókapszulák között kezd turkálni.
- Az itteni öblítőt használod?
- Nem, sajátot szoktam.
- Pedig ez most jó illatú. Tessék!
Felém nyújt egy  mosókapszulát, elveszem tőle.
Az orromhoz húzom megszagolni, kellemes illata van.
- Fogadjunk, hogy nem mered szétnyomni?
- Tessék?
Értetlenkedem.
- Káros a bőrre, de ha elkezded nyomkodni, mégis azt szeretnéd, hogy kifolyón belőle a folyadék.
Elkezdem szorongatni a kapszulát.
- Olyan, mintha stresszlabda lenne.
- De a stresszlabdát össze mered nyomni.Akkor leszel igazán erős lelkileg, ha majd ezt is össze mered nyomni, mint a stresszlabdát.
Visszanyújtom neki a mosókapszulát.
- Tartsd csak meg.Szólj, amikor összenyomtad!
- Köszönöm..
Másnap magammal viszem a mosókapszulát az iskolába.
Etika órán páros feladatot kapunk, a tanár oszt be minket.
- Lee SaRang a te párod... - a tanár körbe-körbe néz, tök mindegy, ki a párom, úgyse sül ki semmi jó belőle.- A te párod, Choi JongHoon!
Magamba visszavonnom a gondolatot, hogy lényegtelen, kivel dolgozok.
Bárkit, csak Choi JongHoont ne! Egyre erősebben szorítom a mosókapszulát.
- A témakörötök a gazdagok lesznek!
- Persze, jobb párt és társadalmi csoportot nem is kaphattam volna...
Motyogom.
- Bocsánat, mondtál valamit, Lee SaRang?
- Nem, dehogyis.
Rázom meg a fejem, ezzel hazudva a tanárnak.
Szünetben a folyóson sétálok, ahol megpillantom JongHoont az etika tanárral beszélgetni, akitől az előbbi feladatot kaptuk.
Magam se értem, milyen okból, de megállok, hallgatom a beszélgetésüket.
- De Tanár úr, ehhez normális társ kéne! Valaki, aki tudja is, milyen gazdagnak lenni, nem olyan, akinek, ha kiszakad a nadrágja, akkor másnap ismét felveszi! Higgyem nekem, vele nem lehet normálisan dolgozni!
Jobban fájnak a szavai, mint eddig valaha. Olyan dologért köt belém, nem mellesleg a hátam mögött, amiről nem  tehetek.
- Szerintem Lee SaRang tökéletes pár neked!
- De nem az, higgye el! Borzasztó! Fogalma sincs, milyen pénz birtokolni vagy, hogy milyen az, aki pénzt birtokol.
Már érzem, hogy a mosókapszula mindjárt szétdurran. Hogy a szívem egyre hevesebben ver. Soha nem éreztem ennyire fájdalmasnak pár szót.
- Ő marad a párod, és kész!
JongHoon csalódottan fordul meg, pont meglát engem, pár lépést tesz felém.
- Oh, Lee SaRang...
A tarkóját kezdi vakarni.
- Mi van? Esetleg kínosan érzed magad? Mégis miért? Szeretném elmondani neked, hogy senki se tehet arról, hová szüleik, milyen életkörülmények közzé, hogy esetleg eldobja a családja, vagy megtartja, hogy szekálva van otthon is vagy sem, hogy kap elég szeretetet vagy szeretethiányos. És nagyon is jól tudom, hogyan viselkedik egy gazdag. Mindennap eltűröm az ilyen, elkényeztetett, idióta, beképzelt, szűk látókörű barmok szekálását! Azt hiszed, bárki tehet arról, hová születik?!
A végére szétdurran a szorításomtól a mosókapszula, egyenesen rá JongHoon ruhájára, de őt ez nem érdekli, inkább még egy lépést tesz felém.
- Te sírsz?
Kérdezi. Észre se vettem, hogy a könnyeim csakúgy jönnek , hogy a könnycsatornám nem kért engedélyt.
- Nem sírok.
- Igen? - letörli az egyik könnycseppem.- Akkor ez mi?
- Izzadtság...
- Ne légy már szánalmas! Nem kínos sírni!
Nem tudom, mi ütött belém, hangosan sírni kezdek.
- Bocsáss meg!
Ölel magához, de egy másodperc se kell, és már lököm is el magamtól.
- Hagyj békén, te rohadék!
A mosdóba rohanok, bezárom magamat az egyik fülkébe, lehajtom a WC tetőt, majd ráülök.
Lábaimat felhúzom, közel a felsőtestemhez, átkarolom, aztán térdeim közzé rakom a fejem, így sírok tovább.
Még csengetéskor se jövök ki.
Körülbelül tizenöt perc késéssel megyek be a terembe.
- Elnézést kérek a késésért.
- Oh, Lee SaRang jobban vagy? - néz rám aggódva az angol tanárunk, nem értem, miért.- Hánytál, nem? JongHoon azt mondta, azért nem vagy itt , mert hányingered lett, és elmentél a mosdóba rókázni.
JongHoon felé fordítom a fejem, aki csak egy ,,Sajnálom"-ot tátog.
A tanárra nézek, és bólintok. Jobb, ha ezt hiszik,mintha tudják az igazságot.
Amint beérek az árvaházba, rögtön Ha JiWon-t kezdem keresni, a kiszakadt mosókapszulával a kezembe.
A takarító raktár előtt találom.
- Ha JiWon!
- Szia, SaRang!
Mosolyog rám.
- Gondoltam szólok, hogy már is tönkrement a stresszlabdám.
- Ki volt az, aki elérte?
- Choi Jong Hoon.
JiWon egy kicsit elgondolkozik.
- Annak, aki engem piszkált Choi Jong In volt a neve, van egy veled egyidős fia, akinek Choi Jong Hoon a neve.
- Azt hiszem, JongHoon édesapját JongInnek hívják.
- Bizonyára valamit tudnod kell a családjukról, mivel gondolom, ez nem egy véletlen egybeesés.
- Mit kell tudnom?
Nézek rá kíváncsian.
- JongIn szülei elváltak, mivel az apja teljesen olyan volt, mint JongIn, folyton szekált mindenkit, JongIn ezt látta itthon, így ő is ilyen lett, JongIn és JongHoon anyukája szintúgy szétmentek, ugyanezen okból. JongHoon férfi felmenőivel bajok vannak, a nőieket meg nem is nagyon ismeri.
- Ez mindent megmagyaráz..., hogy JongHoon miért ilyen.
- Így igaz, de mondd, hogy már mostál kezet!
- Nem mostam.
- Istenem, gyere velem!
Mondja kissé kétségbeesetten, majd valami vegyszerrel alaposan megmossa a kezem.
Este azzal a tudattal fekszem le, hogy JongHoon nem is olyan rossz ember, legalábbis nem oktalanul.

2.rész

Másnap a kiszakadt nadrágomba megyek, igazából csak szembesíteni szeretném JongHoont azzal, hogy mit tett. Bár teljesen értelmetlenül, úgyse fogja érdekelni, legfeljebb majd kiröhög.

És, ahogy mondtam, amint beérek a suliban nevetség tárgyává válik, hogy szakadt gatyában járok, de nem JongHoon részéről, őt sehol se látom. Lehet, hogy beteg...

Első két órán tényleg nincs JongHoon, mindenki olyan elhagyatottnak tűnik nélküle, az oltásaik felém sokkal gyengébbek, és senki se nevet rajtuk, én meg megpróbálom nem magamra venni.

Harmadik órára megjön JongHoon. Fantasztikus. Mindenki felélénkül rajtam kívül, engem inkább lehangol.

- A nadrágod tökéletes tükröz téged, mocskos és szakadt.

Mondja JongHoon nekem, amint kicsengetnek. Csoda, hogy kibírta óra végéig.

- Én egyiknek se érzem magam...

Nem sokszor válaszolok a beszólásaira, azt se tudom, most miért teszem.

- Pedig az vagy.

- Ha az is vagyok, akkor te tettél azzá, meg a hozzád hasonlók.

- Én csak a nadrágodat bántottam, téged nem.

- Amióta ismerlek, mást nem csinálsz, csak bántasz.

- És nem tetszik?

Ördögi mosolyt villant felém.

- Képzeld el, nem.

- Várj, el kell képzelnem.

- Nem kell elképzelni, elég az, ha kinyitod a szemed.

- Azt mondtad, képzeljem el.

- Te is tudod, hogy értettem.

Nem keresem senki társaságát.

Egész nap azon gondolkozom, hogy miért lennék mocskos, a szakadtat még megértem.

Se kívül, se belül nem vagyok mocskos.

Este mielőtt lefeküdnék, eszembe jut, hogy nagy eséllyel azért mondta, mert nem jutott ás eszébe. Csak be akart szólni. A beszólásoknak a fele se igaz.

Reggel belebújok az utált, de nem szakadt nadrágomba, és egy sima love feliratú pólóba. Mintha bármi értelme lenne a szeretetnek...

Alig szólnak hozzám egész tanítási idő alatt, de tetszik, végre élhetek.

Délután leülök a parkban levegőzni egy kicsit. Szép időnk van, talán ez életem legszebb napja.

Legalábbis azt hittem, amíg meg nem láttam JongHoont.

Leül mellém a padra, de rá se nézek.

- Mocskos és szakadt Lee SaRang!

Még mindig nem fordulok felé.

- Tudom, hogy hallasz.

Levegőnek nézem, nincs értelme hozzászólni.

- Ha levegőnek akarsz nézni, akkor nagyon rossz úton jársz, rágod a szád, amióta itt ülök.

Észre se vettem, hogy rágom. Hülye stressz.

- Kérdezhetek tőled valamit?

- Mégis mit akarsz tőlem?

- Miért tettelek mocskossá és szakadttá?

- Gondolkozz, jó? Akkorra egy barom vagy!

Felállok, és elmegyek, még az árvaházba is jobb, mint vele beszélgetni.

Tényleg nem tudja? Komolyan?

Ökölbe szorítom a kezem, aztán ráülök, nem áll szándékomban bárkit is megütni, aki ártatlan.

1.rész

Tizenhét évvel ezelőtt, Lee Sa Rang születésekor.

A gyerek megszületik, a szülők óriási vitában törnek ki. Nem akarják megtartani, az utcára akarják dobni, nevelje fel magát. SaRang szülei nem jóemberek, és végképp nem lennének jó szülők.
Aki még a meg sem született gyereket is utálja, hogy nevelhetne fel egyet?
Első adandó alkalomnál örökbe adják a véletlen csodás szüleményét.

Tizenötével ezelőtt, Lee Sa Rang már két éve nevelőszülőkkel van:

Náluk sincs jó kezekbe, vagy egymást bántják a felnőttek, vagy a kicsi lányt, aki még azt sem érti, miért él. Egyik nap a szomszéd családon belüli erőszakot jelent, amiért SaRangot a gyámügy elveszi, és másik családhoz kerül.

Tíz évvel ezelőtt, mikor Lee Sa Rang akkori nevelői is megbolondulnak.

Öt évig gondos szülők voltak, de amint közeledik SaRang hatodik életévének a betöltése, és az ezzel vele járó iskolába járás. Nincs pénzük a drága tankönyvekre, füzetekre, ceruzákra, hegyezőkre, és tanítani sincs kedvük a leányzó, így árvaházba kerül.

Hat évvel ezelőtt, már négy hosszú éve árvaházba és most jön az ötödik!

SaRang szemszöge:

Ahelyett, hogy normális tizenévesekhez méltó életet élnék az árvaházba rohadok, lassan ötödik éve.
És ki tudja, mikor lesz vége? Soha nem volt senkim, sosem bíztam senkiben és, ahogy elnézem ez nem is fog változni. Innen bejárni az iskolába, nem ismerni a szüleimet, nem tudni, ki is vagyok...

Három és fél évvel ezelőtt, a középiskola elején:

Nem akarok itt lenni. Mármint nem a középiskolában, az élők között nem szeretnék lenni. Nincs értelme élni. Megtanulok mindent, de mire megyek vele? Soha nem leszek boldog. Nem mellesleg valami JongHoon gyerek is folyton piszkál vagy éppen fellök, mert levegőnek nézett. És az az "illat" csík, amit maga után húz, zuhanyozni kell, rendesen használni a dezodort, nem pedig naponta egy üveg parfümöt elhasználni. Bármit csinálok valaki belém köt, nagy eséllyel JongHoon. Annyira utálom ezt a srácot, nem értem, hogy szeretheti ennyire magát.

Napjainkban, már csak egy év az osztályváltásig!

Úgy döntöttem tovább tanulok valami szakmát választva, hogy legalább legyen valami értelme az életemnek. JongHoon továbbra is szekál, ha jobbra lépek az a baj, ha balra akkor meg az. Körülbelül egy évet kell még kibírnom így, aztán kereshet magának valakit, akit egész életében szekálhat, míg a nő meg nem unja. Havi egy beszólás még elmenne, de napi húsz valahogy tűrhetetlen. Még mindig erős a parfümje, de most már kellemesebb az illata, mint a régebbinek, de JongHoon személyisége nem lett kellemesebb, csak rosszabb. Másoknak legalább néha van egy-két szép szava hozzám, de neki sose, mintha nem is ember lennék.
Az árvaház felé tartok, próbálok lassan menni, semmi kedvem sincs ott lenni a sok hozzám hasonló gyerekkel, őket legalább megértem, hogy miért bántanak másokat, hisz őket is sok sérelem érte. De JongHoon látszólag aranyéletet ér, így érthetetlen számomra.
Leülök egy padra, mivel ezzel is elérem, hogy még később érjek "haza". Felfelé bambulok, szépen süt a nap, pont bele a szemembe. Nem sokáig bírom ezt a döglesztő hőséget, de amikor megpróbálok felállni, jól pofára esek, minden oldalról nevetést hallok, amint sikerül felülnöm, nagy nehezen, mivel a cipőfűzőim össze vannak kötve, meglátom, kik nevetnek. JongHoon és a " serege", már igazán felismerhetném, hogyan röhögnek ki másokat, főleg akkor, ha az illető miattuk kerül kínos helyzetbe.
Nadrágom térde kiszakadt, ez volt az egyetlen ruhám, amit szerettem.
Az árvaházba magamba vonulok, és tanulok, hogy tovább tartson olyan dolgokat is bemagolok, amit még nem is vettünk.