7.rész

- SaRang hozzád jött valaki!
Mondja JiWon.
- Igen? Ki?
Felültem, orrot fújok, majd megtörlöm az arcom, mire JooHeont pillantom meg.
- Szia.
Mondom halkan.
- Szia. Sírtál?
Ül le mellém az ágyamra.
- Nem, csak folyót akartam csinálni.
Húzom mosolyra a szám.
- Nem sikerült?
- Sajnos nem.
Rázom meg a fejem, s újra szomorú arcot vágok.
- Oh, az nagy kár!
Sóhajt egyet nagy színészi tehetségével, mire röhögnöm kell.
- De miért jöttél?
- Tulajdonképpen nem tudom. Csak látni szerettelek volna.
- És honnan tudod, hogy hol lakom?
- JongHoontól.
Döbbenet ül ki arcomon, és szívemben is érzem.
- JongHoontól?
- Aha.
Mondja, mintha ez tök normális volna.
- És ő honnan tudja, hol lakom?
- Arról már fogalmam sincs.
Nem sokkal később JooHeon elmegy, én pedig zuhanyzás után lefekszem aludni.
Másnap rövid gatyában megyek, mert dög meleg van és amúgy is túrázni megyünk.
Az egész túra tiszta unalom, végig hallgatunk egy csomó érdektelen dolgot, persze én végig JooHeonnal beszélgettek. A túra végén végre már csak az osztály marad, viszont körbe kell sétálnunk az egész hegyet. A csapat egyik része mindig feljebb van, mint a másik. Mi JooHeonnal a fentiek közzé tatozzunk, JongHoon meg a lentiek közzé.
Egy egyszerű félrelépés miatt sikerül legurulnom a hegyről.
- Jól vagy?
Kap el valaki, akit rögtön felismerek, JongHoon.
Értetlenül nézek rá. Mióta érdekli az őt?
- Mármint... hogy lehetsz ilyen béna?
Javítja ki magát.
- Sajnálom...
Motyogom.
- Minden rendben?
Áll meg mellettünk lihegve JooHeon, mire bólogatok.
- De hogy nézel te ki? Tiszta kosz...
Mondja JongHoon finnyásan.
- Az előbb gurultam a sárban. Érdekes lenne, ha tiszta lennék.
- Gyere velem!
Ragadja meg a kezem, és magával húz. JooHeon csak áll, s vigyorogva bámul minket.
JongHoon egy kis csapig ráncigál, ahol lemossa a lábamon meg a karomon lévő koszt. Megdobogtatja a szívem, hogy foglalkozik velem.
- A ruhád így is koszos marad, te kis ügyetlen...
- Nem baj, köszönöm.
- Nincs mit megköszönni, egyszerűen csak felvállalhatatlanul néztél ki, bár még most is.
- Nem is te lennél , ha nem mondanál valami gonoszat...
- De te így is szeretsz, nem?
- Se így, se másképp.
Csak egy önző mosolyt villant felém, majd a táskájában kezd turkálni, pár perc múlva egy pulóvert vesz ki belőle, felém nyújtja.
- Ezt vedd fel, és akkor nem látszik a gatyád sem.
Csak nézek rá értetlenül, összesen három kérdésem van, de egyiket se teszem fel neki:
1. Nem tudja, hány fok van?
2. Koszos lesz a pulóverje belülről, és én nem akarom kimosni. Tud erről?
3. Tényleg ennyire szégyell? Hisz legalább száz méterrel arrébb voltam tőle a túra során, bár most lemaradtunk vagy egy kilométert.
- Mi van? Nem tudod felvenni? Hát, jó.
Akaratom ellenére elkezdi rám adni a pulóvert.
- Le fognak szidni minket...
- Szerinted az engem mióta érdekel?
- Jogos...
Motyogom.
- Merre kell menni?
- Felfelé...?
- Mármint vissza a suli felé.ű
- Lefelé...?
- Te tényleg idegesítő vagy ám!
- Bocsánat.
- Gyere, menjünk!
- Nem mehetnénk inkább fel?
- Nem, mi lefelé megyünk.
Megfogja a kezem, és elindul lefelé. Hát, ezt nem hiszem el.

6.rész

- Azt hiszed, álmaidban a tiéd lehetek?
Amint felébred, tud valami frappáns megszólalást, abban a pillanatban, hogy kinyitja a szemét visszaváltozik azzá a szörnyeteggé, akit ismerek, a mindenki által imádott Choi JongHoonná.
- Nyitott szemmel sem kellesz, nemhogy csukottal.
- Bármilyen hazugságot mondhatsz, úgysem hiszem el. Belém szeretett az árvaházas lány.
Szavai a szívembe hasítanak, soha nem hívott így, és még igaza sincsen.
- Csak engedj, hagy írjam meg azt a szart...
Motyogom, miközben visszaülök.
Miután szólnak, hogy lejárt az idő, mindannyian visszamegyünk az osztályterembe, és végre a saját helyemen ülhetek, JooHeon mellett.
- Hogy ment?
Kérdezi JooHeon.
- Szerinted? Borzasztóan... Nektek?
- Nálunk minden rendben volt, de veletek mi történt? JongHoon mindenkivel sugdolózik gonoszan vigyorogva, neked meg rosszabb kedved van, mint eleve.
- Ránéztem, miközben aludt...
- És?
- Be kell vallanom, aranyos volt.
- Ezért vagytok ilyenek?
- Dehogy, pont akkor ébredt fel, amikor néztem, én pedig ijedtségből hátrahökkentem.
- Bővebben?
- Azt hiszi, szerelmes vagyok belé.
- És nincs igaza?
JooHeon kérdése teljesen felnyomja bennem a pumpát.
- Nincs! Már miért lenne?
- Ideges lettél a kérdéstől.
Idióta mosolyra húzza a száját, ami még jobban felidegesít.
- Mivel nincs igazad, ahogy nekik se.
- Csak az ő sértései bántanak, folyamatosan arról beszélsz, milyen ideges leszel tőle.
- Mivel utálom!
- Nem utálod, szereted, csak elnyomod magadban.
- Biztosan csak azért érdekel jobban, mert ő egyszer bocsánatot kért.
- Vagy szereted. Szerintem nekem van igazam.
Szerencsére bejön az osztályfőnök, aki mindenkit elcsitít, így nem kell válaszolnom.
- Holnap természetvédelmi túrára megyünk. -mondja.- Ismétlem, természetvédelmi, szóval itt végképp ne rongáljatok meg semmit!
- Szóval nem fogunk tanulni?
Üvölti be JongHoon.
- A természet védelméről fogtok tanulni. De ugyanúgy nyolcra itt legyen mindenki!
Helyeselünk, majd mindenkit elengednek haza.
Én először az árvaházba megyek, majd onnan Ha JiWonhoz, mert csak így találok oda. Mivel még nincs kulcsom csöngetnem kell, Jiwon rögtön ajtót nyit, én berohanok a szobámba, az ágyamra dőlök és sírni kezdek.
- Hé, SaRang! Mi a baj?
- Szerinted létezik, hogy szerelmes legyek JongHoonba?
- Persze, a szerelem vak.
- De ennyire?
- A vakságnak nincsenek fokozatai.
Mosolyog rám.
- Ne nyomd el az érzéseid.
Még egy utolsót mosolyog, majd kisétál a szobából a csengő hangjára.