3.rész

Az árvaházba új takarítónő jött. Ugyanolyan kitaszított, mint amilyenek mind vagyunk.
A többi gyerek piszkálja, pedig ő már felnőtt.
Azt hittem, később jobb lesz, de ez is példa rá, hogy nem, semmi nem lesz jobb.
Odamegyek a takarítónőhöz.
- Ön is ki volt közösítve, ugye?
- Igen.
Rám mosolyog.
- Lee SaRang a nevem.
Kezet nyújtok.
- Ha Ji Won.
Kezet rázunk.Csak most figyelem meg jobba az arcát, szép. Hosszú egyenes barna haj, gyönyörű barna szem, apró gödröcskék. körülbelül harminchat éves lehet.Semmi csúnya nincs benne. Ha fele ilyen szép lehetnék...
- Hogy bírja elviselni?
Kérdezem.
- Mit?
- A folyamatos piszkálódást.
- Azért, mert tudom, hogy nem igaz.
- Mennyi időbe telet, míg erre rájött?
- Több tíz év.
- Értem.
Ha JiWon a mosókapszulák között kezd turkálni.
- Az itteni öblítőt használod?
- Nem, sajátot szoktam.
- Pedig ez most jó illatú. Tessék!
Felém nyújt egy  mosókapszulát, elveszem tőle.
Az orromhoz húzom megszagolni, kellemes illata van.
- Fogadjunk, hogy nem mered szétnyomni?
- Tessék?
Értetlenkedem.
- Káros a bőrre, de ha elkezded nyomkodni, mégis azt szeretnéd, hogy kifolyón belőle a folyadék.
Elkezdem szorongatni a kapszulát.
- Olyan, mintha stresszlabda lenne.
- De a stresszlabdát össze mered nyomni.Akkor leszel igazán erős lelkileg, ha majd ezt is össze mered nyomni, mint a stresszlabdát.
Visszanyújtom neki a mosókapszulát.
- Tartsd csak meg.Szólj, amikor összenyomtad!
- Köszönöm..
Másnap magammal viszem a mosókapszulát az iskolába.
Etika órán páros feladatot kapunk, a tanár oszt be minket.
- Lee SaRang a te párod... - a tanár körbe-körbe néz, tök mindegy, ki a párom, úgyse sül ki semmi jó belőle.- A te párod, Choi JongHoon!
Magamba visszavonnom a gondolatot, hogy lényegtelen, kivel dolgozok.
Bárkit, csak Choi JongHoont ne! Egyre erősebben szorítom a mosókapszulát.
- A témakörötök a gazdagok lesznek!
- Persze, jobb párt és társadalmi csoportot nem is kaphattam volna...
Motyogom.
- Bocsánat, mondtál valamit, Lee SaRang?
- Nem, dehogyis.
Rázom meg a fejem, ezzel hazudva a tanárnak.
Szünetben a folyóson sétálok, ahol megpillantom JongHoont az etika tanárral beszélgetni, akitől az előbbi feladatot kaptuk.
Magam se értem, milyen okból, de megállok, hallgatom a beszélgetésüket.
- De Tanár úr, ehhez normális társ kéne! Valaki, aki tudja is, milyen gazdagnak lenni, nem olyan, akinek, ha kiszakad a nadrágja, akkor másnap ismét felveszi! Higgyem nekem, vele nem lehet normálisan dolgozni!
Jobban fájnak a szavai, mint eddig valaha. Olyan dologért köt belém, nem mellesleg a hátam mögött, amiről nem  tehetek.
- Szerintem Lee SaRang tökéletes pár neked!
- De nem az, higgye el! Borzasztó! Fogalma sincs, milyen pénz birtokolni vagy, hogy milyen az, aki pénzt birtokol.
Már érzem, hogy a mosókapszula mindjárt szétdurran. Hogy a szívem egyre hevesebben ver. Soha nem éreztem ennyire fájdalmasnak pár szót.
- Ő marad a párod, és kész!
JongHoon csalódottan fordul meg, pont meglát engem, pár lépést tesz felém.
- Oh, Lee SaRang...
A tarkóját kezdi vakarni.
- Mi van? Esetleg kínosan érzed magad? Mégis miért? Szeretném elmondani neked, hogy senki se tehet arról, hová szüleik, milyen életkörülmények közzé, hogy esetleg eldobja a családja, vagy megtartja, hogy szekálva van otthon is vagy sem, hogy kap elég szeretetet vagy szeretethiányos. És nagyon is jól tudom, hogyan viselkedik egy gazdag. Mindennap eltűröm az ilyen, elkényeztetett, idióta, beképzelt, szűk látókörű barmok szekálását! Azt hiszed, bárki tehet arról, hová születik?!
A végére szétdurran a szorításomtól a mosókapszula, egyenesen rá JongHoon ruhájára, de őt ez nem érdekli, inkább még egy lépést tesz felém.
- Te sírsz?
Kérdezi. Észre se vettem, hogy a könnyeim csakúgy jönnek , hogy a könnycsatornám nem kért engedélyt.
- Nem sírok.
- Igen? - letörli az egyik könnycseppem.- Akkor ez mi?
- Izzadtság...
- Ne légy már szánalmas! Nem kínos sírni!
Nem tudom, mi ütött belém, hangosan sírni kezdek.
- Bocsáss meg!
Ölel magához, de egy másodperc se kell, és már lököm is el magamtól.
- Hagyj békén, te rohadék!
A mosdóba rohanok, bezárom magamat az egyik fülkébe, lehajtom a WC tetőt, majd ráülök.
Lábaimat felhúzom, közel a felsőtestemhez, átkarolom, aztán térdeim közzé rakom a fejem, így sírok tovább.
Még csengetéskor se jövök ki.
Körülbelül tizenöt perc késéssel megyek be a terembe.
- Elnézést kérek a késésért.
- Oh, Lee SaRang jobban vagy? - néz rám aggódva az angol tanárunk, nem értem, miért.- Hánytál, nem? JongHoon azt mondta, azért nem vagy itt , mert hányingered lett, és elmentél a mosdóba rókázni.
JongHoon felé fordítom a fejem, aki csak egy ,,Sajnálom"-ot tátog.
A tanárra nézek, és bólintok. Jobb, ha ezt hiszik,mintha tudják az igazságot.
Amint beérek az árvaházba, rögtön Ha JiWon-t kezdem keresni, a kiszakadt mosókapszulával a kezembe.
A takarító raktár előtt találom.
- Ha JiWon!
- Szia, SaRang!
Mosolyog rám.
- Gondoltam szólok, hogy már is tönkrement a stresszlabdám.
- Ki volt az, aki elérte?
- Choi Jong Hoon.
JiWon egy kicsit elgondolkozik.
- Annak, aki engem piszkált Choi Jong In volt a neve, van egy veled egyidős fia, akinek Choi Jong Hoon a neve.
- Azt hiszem, JongHoon édesapját JongInnek hívják.
- Bizonyára valamit tudnod kell a családjukról, mivel gondolom, ez nem egy véletlen egybeesés.
- Mit kell tudnom?
Nézek rá kíváncsian.
- JongIn szülei elváltak, mivel az apja teljesen olyan volt, mint JongIn, folyton szekált mindenkit, JongIn ezt látta itthon, így ő is ilyen lett, JongIn és JongHoon anyukája szintúgy szétmentek, ugyanezen okból. JongHoon férfi felmenőivel bajok vannak, a nőieket meg nem is nagyon ismeri.
- Ez mindent megmagyaráz..., hogy JongHoon miért ilyen.
- Így igaz, de mondd, hogy már mostál kezet!
- Nem mostam.
- Istenem, gyere velem!
Mondja kissé kétségbeesetten, majd valami vegyszerrel alaposan megmossa a kezem.
Este azzal a tudattal fekszem le, hogy JongHoon nem is olyan rossz ember, legalábbis nem oktalanul.

2.rész

Másnap a kiszakadt nadrágomba megyek, igazából csak szembesíteni szeretném JongHoont azzal, hogy mit tett. Bár teljesen értelmetlenül, úgyse fogja érdekelni, legfeljebb majd kiröhög.

És, ahogy mondtam, amint beérek a suliban nevetség tárgyává válik, hogy szakadt gatyában járok, de nem JongHoon részéről, őt sehol se látom. Lehet, hogy beteg...

Első két órán tényleg nincs JongHoon, mindenki olyan elhagyatottnak tűnik nélküle, az oltásaik felém sokkal gyengébbek, és senki se nevet rajtuk, én meg megpróbálom nem magamra venni.

Harmadik órára megjön JongHoon. Fantasztikus. Mindenki felélénkül rajtam kívül, engem inkább lehangol.

- A nadrágod tökéletes tükröz téged, mocskos és szakadt.

Mondja JongHoon nekem, amint kicsengetnek. Csoda, hogy kibírta óra végéig.

- Én egyiknek se érzem magam...

Nem sokszor válaszolok a beszólásaira, azt se tudom, most miért teszem.

- Pedig az vagy.

- Ha az is vagyok, akkor te tettél azzá, meg a hozzád hasonlók.

- Én csak a nadrágodat bántottam, téged nem.

- Amióta ismerlek, mást nem csinálsz, csak bántasz.

- És nem tetszik?

Ördögi mosolyt villant felém.

- Képzeld el, nem.

- Várj, el kell képzelnem.

- Nem kell elképzelni, elég az, ha kinyitod a szemed.

- Azt mondtad, képzeljem el.

- Te is tudod, hogy értettem.

Nem keresem senki társaságát.

Egész nap azon gondolkozom, hogy miért lennék mocskos, a szakadtat még megértem.

Se kívül, se belül nem vagyok mocskos.

Este mielőtt lefeküdnék, eszembe jut, hogy nagy eséllyel azért mondta, mert nem jutott ás eszébe. Csak be akart szólni. A beszólásoknak a fele se igaz.

Reggel belebújok az utált, de nem szakadt nadrágomba, és egy sima love feliratú pólóba. Mintha bármi értelme lenne a szeretetnek...

Alig szólnak hozzám egész tanítási idő alatt, de tetszik, végre élhetek.

Délután leülök a parkban levegőzni egy kicsit. Szép időnk van, talán ez életem legszebb napja.

Legalábbis azt hittem, amíg meg nem láttam JongHoont.

Leül mellém a padra, de rá se nézek.

- Mocskos és szakadt Lee SaRang!

Még mindig nem fordulok felé.

- Tudom, hogy hallasz.

Levegőnek nézem, nincs értelme hozzászólni.

- Ha levegőnek akarsz nézni, akkor nagyon rossz úton jársz, rágod a szád, amióta itt ülök.

Észre se vettem, hogy rágom. Hülye stressz.

- Kérdezhetek tőled valamit?

- Mégis mit akarsz tőlem?

- Miért tettelek mocskossá és szakadttá?

- Gondolkozz, jó? Akkorra egy barom vagy!

Felállok, és elmegyek, még az árvaházba is jobb, mint vele beszélgetni.

Tényleg nem tudja? Komolyan?

Ökölbe szorítom a kezem, aztán ráülök, nem áll szándékomban bárkit is megütni, aki ártatlan.

1.rész

Tizenhét évvel ezelőtt, Lee Sa Rang születésekor.

A gyerek megszületik, a szülők óriási vitában törnek ki. Nem akarják megtartani, az utcára akarják dobni, nevelje fel magát. SaRang szülei nem jóemberek, és végképp nem lennének jó szülők.
Aki még a meg sem született gyereket is utálja, hogy nevelhetne fel egyet?
Első adandó alkalomnál örökbe adják a véletlen csodás szüleményét.

Tizenötével ezelőtt, Lee Sa Rang már két éve nevelőszülőkkel van:

Náluk sincs jó kezekbe, vagy egymást bántják a felnőttek, vagy a kicsi lányt, aki még azt sem érti, miért él. Egyik nap a szomszéd családon belüli erőszakot jelent, amiért SaRangot a gyámügy elveszi, és másik családhoz kerül.

Tíz évvel ezelőtt, mikor Lee Sa Rang akkori nevelői is megbolondulnak.

Öt évig gondos szülők voltak, de amint közeledik SaRang hatodik életévének a betöltése, és az ezzel vele járó iskolába járás. Nincs pénzük a drága tankönyvekre, füzetekre, ceruzákra, hegyezőkre, és tanítani sincs kedvük a leányzó, így árvaházba kerül.

Hat évvel ezelőtt, már négy hosszú éve árvaházba és most jön az ötödik!

SaRang szemszöge:

Ahelyett, hogy normális tizenévesekhez méltó életet élnék az árvaházba rohadok, lassan ötödik éve.
És ki tudja, mikor lesz vége? Soha nem volt senkim, sosem bíztam senkiben és, ahogy elnézem ez nem is fog változni. Innen bejárni az iskolába, nem ismerni a szüleimet, nem tudni, ki is vagyok...

Három és fél évvel ezelőtt, a középiskola elején:

Nem akarok itt lenni. Mármint nem a középiskolában, az élők között nem szeretnék lenni. Nincs értelme élni. Megtanulok mindent, de mire megyek vele? Soha nem leszek boldog. Nem mellesleg valami JongHoon gyerek is folyton piszkál vagy éppen fellök, mert levegőnek nézett. És az az "illat" csík, amit maga után húz, zuhanyozni kell, rendesen használni a dezodort, nem pedig naponta egy üveg parfümöt elhasználni. Bármit csinálok valaki belém köt, nagy eséllyel JongHoon. Annyira utálom ezt a srácot, nem értem, hogy szeretheti ennyire magát.

Napjainkban, már csak egy év az osztályváltásig!

Úgy döntöttem tovább tanulok valami szakmát választva, hogy legalább legyen valami értelme az életemnek. JongHoon továbbra is szekál, ha jobbra lépek az a baj, ha balra akkor meg az. Körülbelül egy évet kell még kibírnom így, aztán kereshet magának valakit, akit egész életében szekálhat, míg a nő meg nem unja. Havi egy beszólás még elmenne, de napi húsz valahogy tűrhetetlen. Még mindig erős a parfümje, de most már kellemesebb az illata, mint a régebbinek, de JongHoon személyisége nem lett kellemesebb, csak rosszabb. Másoknak legalább néha van egy-két szép szava hozzám, de neki sose, mintha nem is ember lennék.
Az árvaház felé tartok, próbálok lassan menni, semmi kedvem sincs ott lenni a sok hozzám hasonló gyerekkel, őket legalább megértem, hogy miért bántanak másokat, hisz őket is sok sérelem érte. De JongHoon látszólag aranyéletet ér, így érthetetlen számomra.
Leülök egy padra, mivel ezzel is elérem, hogy még később érjek "haza". Felfelé bambulok, szépen süt a nap, pont bele a szemembe. Nem sokáig bírom ezt a döglesztő hőséget, de amikor megpróbálok felállni, jól pofára esek, minden oldalról nevetést hallok, amint sikerül felülnöm, nagy nehezen, mivel a cipőfűzőim össze vannak kötve, meglátom, kik nevetnek. JongHoon és a " serege", már igazán felismerhetném, hogyan röhögnek ki másokat, főleg akkor, ha az illető miattuk kerül kínos helyzetbe.
Nadrágom térde kiszakadt, ez volt az egyetlen ruhám, amit szerettem.
Az árvaházba magamba vonulok, és tanulok, hogy tovább tartson olyan dolgokat is bemagolok, amit még nem is vettünk.