2.rész

Másnap a kiszakadt nadrágomba megyek, igazából csak szembesíteni szeretném JongHoont azzal, hogy mit tett. Bár teljesen értelmetlenül, úgyse fogja érdekelni, legfeljebb majd kiröhög.

És, ahogy mondtam, amint beérek a suliban nevetség tárgyává válik, hogy szakadt gatyában járok, de nem JongHoon részéről, őt sehol se látom. Lehet, hogy beteg...

Első két órán tényleg nincs JongHoon, mindenki olyan elhagyatottnak tűnik nélküle, az oltásaik felém sokkal gyengébbek, és senki se nevet rajtuk, én meg megpróbálom nem magamra venni.

Harmadik órára megjön JongHoon. Fantasztikus. Mindenki felélénkül rajtam kívül, engem inkább lehangol.

- A nadrágod tökéletes tükröz téged, mocskos és szakadt.

Mondja JongHoon nekem, amint kicsengetnek. Csoda, hogy kibírta óra végéig.

- Én egyiknek se érzem magam...

Nem sokszor válaszolok a beszólásaira, azt se tudom, most miért teszem.

- Pedig az vagy.

- Ha az is vagyok, akkor te tettél azzá, meg a hozzád hasonlók.

- Én csak a nadrágodat bántottam, téged nem.

- Amióta ismerlek, mást nem csinálsz, csak bántasz.

- És nem tetszik?

Ördögi mosolyt villant felém.

- Képzeld el, nem.

- Várj, el kell képzelnem.

- Nem kell elképzelni, elég az, ha kinyitod a szemed.

- Azt mondtad, képzeljem el.

- Te is tudod, hogy értettem.

Nem keresem senki társaságát.

Egész nap azon gondolkozom, hogy miért lennék mocskos, a szakadtat még megértem.

Se kívül, se belül nem vagyok mocskos.

Este mielőtt lefeküdnék, eszembe jut, hogy nagy eséllyel azért mondta, mert nem jutott ás eszébe. Csak be akart szólni. A beszólásoknak a fele se igaz.

Reggel belebújok az utált, de nem szakadt nadrágomba, és egy sima love feliratú pólóba. Mintha bármi értelme lenne a szeretetnek...

Alig szólnak hozzám egész tanítási idő alatt, de tetszik, végre élhetek.

Délután leülök a parkban levegőzni egy kicsit. Szép időnk van, talán ez életem legszebb napja.

Legalábbis azt hittem, amíg meg nem láttam JongHoont.

Leül mellém a padra, de rá se nézek.

- Mocskos és szakadt Lee SaRang!

Még mindig nem fordulok felé.

- Tudom, hogy hallasz.

Levegőnek nézem, nincs értelme hozzászólni.

- Ha levegőnek akarsz nézni, akkor nagyon rossz úton jársz, rágod a szád, amióta itt ülök.

Észre se vettem, hogy rágom. Hülye stressz.

- Kérdezhetek tőled valamit?

- Mégis mit akarsz tőlem?

- Miért tettelek mocskossá és szakadttá?

- Gondolkozz, jó? Akkorra egy barom vagy!

Felállok, és elmegyek, még az árvaházba is jobb, mint vele beszélgetni.

Tényleg nem tudja? Komolyan?

Ökölbe szorítom a kezem, aztán ráülök, nem áll szándékomban bárkit is megütni, aki ártatlan.