1.rész

Tizenhét évvel ezelőtt, Lee Sa Rang születésekor.

A gyerek megszületik, a szülők óriási vitában törnek ki. Nem akarják megtartani, az utcára akarják dobni, nevelje fel magát. SaRang szülei nem jóemberek, és végképp nem lennének jó szülők.
Aki még a meg sem született gyereket is utálja, hogy nevelhetne fel egyet?
Első adandó alkalomnál örökbe adják a véletlen csodás szüleményét.

Tizenötével ezelőtt, Lee Sa Rang már két éve nevelőszülőkkel van:

Náluk sincs jó kezekbe, vagy egymást bántják a felnőttek, vagy a kicsi lányt, aki még azt sem érti, miért él. Egyik nap a szomszéd családon belüli erőszakot jelent, amiért SaRangot a gyámügy elveszi, és másik családhoz kerül.

Tíz évvel ezelőtt, mikor Lee Sa Rang akkori nevelői is megbolondulnak.

Öt évig gondos szülők voltak, de amint közeledik SaRang hatodik életévének a betöltése, és az ezzel vele járó iskolába járás. Nincs pénzük a drága tankönyvekre, füzetekre, ceruzákra, hegyezőkre, és tanítani sincs kedvük a leányzó, így árvaházba kerül.

Hat évvel ezelőtt, már négy hosszú éve árvaházba és most jön az ötödik!

SaRang szemszöge:

Ahelyett, hogy normális tizenévesekhez méltó életet élnék az árvaházba rohadok, lassan ötödik éve.
És ki tudja, mikor lesz vége? Soha nem volt senkim, sosem bíztam senkiben és, ahogy elnézem ez nem is fog változni. Innen bejárni az iskolába, nem ismerni a szüleimet, nem tudni, ki is vagyok...

Három és fél évvel ezelőtt, a középiskola elején:

Nem akarok itt lenni. Mármint nem a középiskolában, az élők között nem szeretnék lenni. Nincs értelme élni. Megtanulok mindent, de mire megyek vele? Soha nem leszek boldog. Nem mellesleg valami JongHoon gyerek is folyton piszkál vagy éppen fellök, mert levegőnek nézett. És az az "illat" csík, amit maga után húz, zuhanyozni kell, rendesen használni a dezodort, nem pedig naponta egy üveg parfümöt elhasználni. Bármit csinálok valaki belém köt, nagy eséllyel JongHoon. Annyira utálom ezt a srácot, nem értem, hogy szeretheti ennyire magát.

Napjainkban, már csak egy év az osztályváltásig!

Úgy döntöttem tovább tanulok valami szakmát választva, hogy legalább legyen valami értelme az életemnek. JongHoon továbbra is szekál, ha jobbra lépek az a baj, ha balra akkor meg az. Körülbelül egy évet kell még kibírnom így, aztán kereshet magának valakit, akit egész életében szekálhat, míg a nő meg nem unja. Havi egy beszólás még elmenne, de napi húsz valahogy tűrhetetlen. Még mindig erős a parfümje, de most már kellemesebb az illata, mint a régebbinek, de JongHoon személyisége nem lett kellemesebb, csak rosszabb. Másoknak legalább néha van egy-két szép szava hozzám, de neki sose, mintha nem is ember lennék.
Az árvaház felé tartok, próbálok lassan menni, semmi kedvem sincs ott lenni a sok hozzám hasonló gyerekkel, őket legalább megértem, hogy miért bántanak másokat, hisz őket is sok sérelem érte. De JongHoon látszólag aranyéletet ér, így érthetetlen számomra.
Leülök egy padra, mivel ezzel is elérem, hogy még később érjek "haza". Felfelé bambulok, szépen süt a nap, pont bele a szemembe. Nem sokáig bírom ezt a döglesztő hőséget, de amikor megpróbálok felállni, jól pofára esek, minden oldalról nevetést hallok, amint sikerül felülnöm, nagy nehezen, mivel a cipőfűzőim össze vannak kötve, meglátom, kik nevetnek. JongHoon és a " serege", már igazán felismerhetném, hogyan röhögnek ki másokat, főleg akkor, ha az illető miattuk kerül kínos helyzetbe.
Nadrágom térde kiszakadt, ez volt az egyetlen ruhám, amit szerettem.
Az árvaházba magamba vonulok, és tanulok, hogy tovább tartson olyan dolgokat is bemagolok, amit még nem is vettünk.